Talán kevesek gondolnák, hogy a mindenki által ismert rövid lábú, hosszú hátú története a leletek szerint egészen Egyiptomig nyúlik vissza, amikor a domborművek tanúsága szerint már megjelentek a rövid lábú kutyák.
A származásának kérdése a vitatott témák közé tartozik
Az egyik oldalon állók szerint a franciafajta rokona, míg a másik tábor véleménye alapján német területekről ered. Az utóbbi álláspont képviselői azzal érvelnek, hogy a neve borzkutyát jelent, ami nem lehet a véletlen műve, hiszen a zsákmányát a föld alá is követi. A tacskók híresek arról, hogy első osztályú ásást végeznek. A tacsik tenyésztésük előrehaladtával egyre könnyedebbé és elegánsabbá váltak, így nem meglepő, hogy nagy népszerűségre tettek szert a gazdik körében.
Már a középkorban megörökítették
A konkrét leírását már a középkortól kezdve ismerjük, a képét sok festmény és faragás is őrzi, az ábrázolásban viszont nem mutattak egységes képet. Ezekből a századokból számtalan név maradt fenn. Tudtad, hogy például a földikutya, az odúkutya, a dakszli, a borzkutya, sőt a rókakopó is mind ezt a fajtát takarták? Az általunk ismert tacskókról a 19. század vége óta beszélhetünk, ekkor vette kezdetét a standardot felépítő fajtatenyésztés. A megítélésük már akkoriban is nagyon pozitív volt, hűséges, szolgálatkész, ezen kívül okos és tanulékony fajtának tartották. Nem csak kint, hanem bent is tarthatjuk, fogékonyak a szobatisztaságra és alapvetően engedelmesek, megbízható házőrzők.
Csupa ellentét
Származását tekintve egy vadászkutyáról, kotorékebről van szó, ezért ha egy erdő közelében tartjuk, ne lepődjünk meg, ha időnként elszökik. Ami ebben a tevékenységében a hasznára válik, azzal meggyűlhet a bajunk a gazdájaként, az önálló és akaratos természete nagyfokú következetességet igényel a nevelése során. A rövid lábak és a sutának látszó kinézet megtévesztő, ugyanis egy nagyon fürge, sportos és mozgékony kutyára ismerhetünk benne. Otthon szereti a megszokott kényelmet, vágyik a figyelemre, rosszul viseli, ha szigorúan beszélnek vele. Ragaszkodó típus, de szeret magányos felfedező utakra menni.
Fajták közötti apró különbségek
A tacskónak több – szám szerint három – változatát különíthetjük el a szőr szerint. A rövidszőrűek története egészen az ókorba nyúlik vissza, ezeket a borzebek egyenes leszármazottainak mondhatjuk, annak ellenére, hogy a mai formáját csak a 18. században nyerte el. Az erőteljes bánásmódot nem szeretik, sértődékenyek, érzékeny lelkűek, akik a városi körülményekhez kitűnően alkalmazkodnak.
A szálkás szőrűek két terrier – a hosszú szőrű, rövid lábú és a Dandy Dinmontok – keresztezésének eredményeként jöttek létre, egy durva szőrzetű, változatot eredményezve. Egyébként ők talán legkedveltebbek, a jelleme miatt: nem különösebben érzékenyek, az időjárás változékonyságai sem viselik meg. Nem meglepő, hogy ezért elsősorban a vadászatok során hűséges társ, nemcsak a föld alatt, hanem a föld felett megbújó zsákmányt is a felkutatja és kihajtja.
A harmadik, vagyis a hosszúszőrű változatra gyönyörű hosszú, selymes, sima és fényes szőrzet jellemez, a többiekhez hasonlóan ő is első osztályú vadászkutya.
