A bernáthegyiért világszerte a kutyatartók százezrei rajonganak. Sokan feltűnő mérete és mackós külseje miatt imádják. Mások pedig azért, mert igazi családi kedvenc, aki jól kijön a gyerekekkel is. Mindenek mellett kiváló munkakutya, akiknek rengeteg bajba jutott túrázó köszönheti életét.
Az ismeretlen eredetű jótevő
A bernáthegyi származása, habár sokan a svájci Alpokkal azonosítják, a mai napig sem teljes mértékben tekinthető tisztázottnak. Amit biztosan tudunk róla, hogy a ma is ismert fajtát valóban Svájcban tenyészették ki. Hivatalosan 1850-ben ismerték el, egy helyi tenyésztő indítványozására.
Egy elfogadott teória szerint a bernáthegyi először Cézárnak köszönhetően került az északi hegyekbe, ahol a Svájcot Olaszországgal összekötő, Szent Bernát-hágón található kolostor szerzetesei tenyésztették ki és tartották évszázadokig vezető-, mentő, és őrkutyaként. Mivel a hágó évszázadokon keresztül forgalmas, ámde veszélyes átkelési útvonalnak számított az utazók körében, így mind nekik, mind pedig az ő testi épségükre ügyelő szerzeteseknek szükségük volt a bátor és hűséges állatok segítségére.
A beltenyészet elkerülése érdekében a fajtát gyakorta keresztezték masztiff és újfunlandi kutyákkal is. Azonban ez olyan súlynövekedést eredményezett az állatnál, melynek hatására a bernáthegyi alkalmatlanná vált volna mentőkutyai feladatok ellátására. Hatalmas mérete mára azonban tipikus fajtajellegnek tekinthető, és továbbra sem csupán házi kedvenc, de munkakutyaként is előszeretettel tartják a világ szinte minden táján.
Többek közt a Szent Bernát kolostor szerzetesei is, akik kezdetektől fogva kifejezetten arra a célra nemesítették, hogy a zord időjárási körülmények közt is képes legyen helytállni az utazók vezetésében és bajba került emberek megsegítésében.
A rumoshordó legendája
Történelmi tény, hogy Szent Bernát szerzetesei a kolostor falain belül menedéket nyújtottak a vándoroknak, átutazóknak. A környék azonban rengeteg veszélyt rejtett, és a barátságtalan időjárásnak köszönhetően rengeteg utazót temettek maguk alá a ritkának a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető lavinák. A hűséges, értelmes, és hideget jól tűrő kutyák feladata volt, hogy felkutassák az hóviharban eltévedt vándorokat, és megmentsék azokat, akiket szerencsétlen módon maga alá gyűrt a hóomlás.
Sokak számára innen lehet ismert a bernáthegyi kutyafajtáról elterjedt ábrázolás is, melyen a nyakában lógó, kis rumoshordóval láthatjuk az állatot. A legenda szerint a rumos flaska azt a célt szolgálta, hogy a hó alá temetett, kihűlt vándor szabadulása után azonnal kortyolhasson a meleg spirituszból. Ami logikusnak hangzik, azonban nagy valószínűséggel mégsem igaz.
A legtöbb forrás szerint ugyanis a bernáthegyi mentőkutyák más fajtába tartozó társaikkal együtt kizárólag sima nyakörvet viseltek. Az azon lógó rumos palack pedig nem több, mint egyszerű mese, a valóság írók, történészek és művészek általi, kedves kiszínezése.
Ezrek köszönhetik nekik életüket
Ettől függetlenül tény, hogy rengeteg utazó köszönheti életét ezeknek a bátor négylábúaknak, akik odaadásukkal és kemény munkájukkal máig hűségesen szolgálják az embert.
A Szent-Bernát kolostor szerzetesei kétszáz év alatt több, mint kétezer mentőakcióról írtak feljegyzést. És feltehetőleg ez messze nem az össze olyan eset, melyben a papok által tartott kutyáknak kellett a bajba jutott utazók segítségére sietniük.
Csak minden idők leghíresebb bernáthegyije, az 1800 és 1814 közt élt Barry I. vom Großen St. Bernhardt egyedül több, mint 40 embert mentett ki a hó fogságából, többek közt egy fagyhalál-közeli állapotba került, védtelen kisfiút is. Utóbbi hőstettét a legendák mellett egy 1922-ben készült olajfestmény is megörökítette, és azóta az a világ egyik leghíresebb bernáthegyiének számít. Olyan négylábú volt ő, akire ma élő fajtársai is méltán büszkék lehetnek.