A bengáli macskát nem szándékosan tenyésztették ki. Az 1950-es években amerikai kutatók azért kereszteztek vadmacskákat és háziasított macskákat, mert arra jöttek rá, hogy van egy faj – a Prionailurus bengalensis–, ami immúnis az áldozatait sorra szedő leukémia vírusra.
A cél a háziasított és vadmacska keresztezése volt
A kutatás során arra az eredményre jutottak, hogy a betegségre való hajlam öröklődik a vad és a háziasított állatok utódainál, ezen kívül megállapították, hogy ezeknek az utódoknak a nemzőképessége is eltér.
Az eredeti cél egy olyan faj létrehozása volt, amely a viselkedésében az egyszerű házimacskára, megjelenésben pedig a vadmacskára hasonlít.
Amerika egyik legkedveltebb macskájának születése Jean Mill nevéhez köthető, aki egy házimacska kandúrt egy ázsiai leopárdmacskával keresztezett. Minderre már az 1960-as években sor került, ennek ellenére a bengáli csak a ’80-as években kezdett terjedni, amikor két genetikus is beszállt a kutatásokba.
A fajtát végül 1983-ban ismerték el és jegyezték be, nyilvánosan pedig egy évvel később mutatták be. A bengáli sikerét tükrözi, hogy 1990-ben bajnoki státuszt nyert el a pettyes változata, néhány évvel később pedig a márványos és a hó színvariációi.
Érthető a népszerűsége
Amerikában gyorsan bekerült a kedvencek közé, végül Európában szintén elfogadták önálló fajtaként. Mivel egyre több kiállításon jelenik meg, ezért folyamatosan bővül a rajongói tábora – ezt egyébként teljesen megértjük. Ő az egyik legjátékosabb fajta, aki egyszerűen imád mozgásban lenni: szaladgál, mászik, ugrándozik.
Az aktív jelleméből adódóan fontos, hogy foglalkozzunk vele, mert ha unatkozik, feltalálja magát, ami rosszalkodás formájában nyilvánul meg – ezekre gazdiként rosszalló szemmel tekinthetünk. Éppen ezért törekedjünk arra, hogy minél több időt töltsünk vele és kössük le az energiáit, ha erre nincs kapacitásunk, akkor szerezzünk be neki mászórudat vagy cicabútort.
Alapvetően barátságos macskatípusról van szó, viszont a nem ivartalanított hímek hajlamosak a domináns viselkedésre. A személyiségébe könnyen beleszerethetünk, hála a gondos tenyésztői munkának.
A gazdi erős érzelmi kötődést és ragaszkodást élhet meg a bengáli macskával, mely szerető és hűséges társa lehet az embernek. Mivel nagyon ragaszkodó természetük van és aktívak, a gazdijukkal több időt szeretnek eltölteni, több törődést igényelnek, mint más macskafajták.
Egy kifejezetten intelligens, tanulékony, ember centrikus, ragaszkodó és rendkívül kíváncsi állatot fedezhetünk fel benne, aki nagyon jól alkalmazkodik a többi állathoz, türelmes és szót fogad – ha muszáj. A vad vérvonala alkalmanként kiütközik az akaratos, önfejű és elszánt megnyilvánulásaiban, illetve őseihez hasonlóan szereti a vizet, nagy a vadászösztöne, és hajlamos arra, hogy a megmaradt vagy épp a kevésbé kedvelt ételt elrejtse ínségesebb időkre.
Megjelenése és ápolása
A bengáli macska teste nagy, izmos, szép pettyes bundával rendelkezik, a teste hosszú és nagyon izmos, a leopárdmacska erőteljes megjelenésére hasonlít. A feje inkább hosszú, mint széles. Az egymástól távol elhelyezkedő nagy mandula szemei, rövid, kerek fülei mind a vadmacska megjelenést hangsúlyozzák. Bundájukon a pettyek vízszintesen helyezkednek el. Csakúgy, mint a hópelyhek esetében, nincs két olyan bengáli macska, amely ugyanazzal a mintázattal rendelkezne, és mintázatuk minden esetben jól elkülönül az alapszínüktől.
A bundájuk rövid szőrű, tömött, sűrű, rendkívül puha, finom, prémszerű. Ápolása nagyon egyszerű, bőven elegendő hetente egyszer átfésülni a bundájukat a vérkeringés fokozása és az elhalt szőrszálak eltávolítása miatt. Viszont kiegyensúlyozott táplálkozásra van szüksége, hogy a szőre szép fényes és egészséges maradjon.